A filozófia kiindulási pontja a lételmélet.
A lételmélet analitikus megközelítése szerint a létet úgy kell elemezni, ahogyan az a közlő szempontjából nyelvileg megjelenik.
Az analitikus lételmélet naiv szintje szerint, a közlő nem más, mint az észlelő, aki a saját tapasztalatait fogalmazza meg nyelvi formában.
1. A van és a nincs (állítmányiság) kérdése:
A létige állító alakja fejezi ki, azt a tényt, hogy valami megjelent az észlelő tudatában. Az észlelő ugyanakkor észlelheti, valaminek a hiányát is.
A legegyszerűbb lételméleti állítás nyelvi szerkezete ennek megfelelően: "X van|nincs."
Kérdése: pl. "Van itthon kenyér?"
Látható, hogy a létige önálló használatának nem sok értelme van: mindig meg szokás mondani azt, hogy mi az, ami van és mi az, ami nincs.
A lét és a létezés szavak olyan elvont fogalmak, amelyek csak konkrét esetben van jelentése az észlelő-közlő számára.
2. Alanyiság kérdése:
Ha valaminek nem tudom a nevét, akkor rámutatással egyértelműsíthetem, hogy miről|kiről beszélek.
"Ez" = a közelre mutatás célobjektuma. (Többes száma = ezek.)
"Az" = a távolra mutatás célobjektuma. (Több dolog esetén = azok.)
Ez a kettősség több esetben is megfigyelhető, amikor megkülönböztetünk dolgokat egymástól.
A "mi ez? | mik ezek?" kérdés konkrét megnevezést vár el a megszólítottól.
A rámutatás általában személyre vonatkozik.
Kiindulási pont = egyes szám, első személy = "én vagyok".
Személyre a "ki?" kérdőszóval kérdezhetünk rá, abban az esetben, ha esetleg további információra lenne szükségünk.
Te, ő = közeli, illetve távoli célszemély (elsősorban a közlés szempontjából, vagyis te = megszólított, hallgató, befogadó; ő = nem te) megnevezése.
Mi = én + te | én + ő.
Ti = te + te | te + ő.
Ők = ő + ő.
A közlés szempontjából alanyként viselkedő dolgokat tehát szokás élőlényekre és élettelen dolgokra osztani, annak megfelelően, hogy az adott valami mutat-e életjelenségeket, vagy sem.
Az életjelenségeknél általánosabb dolgok a természeti jelenségek szembe állíthatók a képződményekkel és a tárgyakkal.
Amit érzékelünk a környezetünkben, az nem más, mint emberek, élőlények, élettelen dolgok, természeti jelenségek és természeti képződmények, valamint tárgyak egymásmellettisége.
Ezek a tapasztalás és a közlés alanyai, vagyis hogy a tér alkotóelemei.
A tér elvont fogalomként csak a tudatunkban létezik, az érzékelhető valóságban csak a tér mindenkori megnyilvánulásai léteznek.
3. A hely kérdése:
Jelen esetben a hol? kérdésére keressük a lehetséges válaszokat.
Ha az énhez viszonyítunk, akkor az "itt" (közel), és az "ott" (távol) rámutatás eredendően adott.
Hogy hol a határ, az itt és az ott között, nem lehet pontosan tudni. Valahol ténylegesen létezik egy képzeletbeli gömb az egyén körül, amelyen belül van az itt, és rajta kívül van az ott, de ennek mértéke egyénfüggő.
Tudjuk, hogy a tér, amelyben élünk háromdimenziós, tehát három olyan, egymástól független irányt tudunk megadni, amely segíti a tájékozódásunkat:
"elöl"-"hátul"
"fent"-"lent"
"jobbra"-"balra" (összetartozó fogalmakat az egyén tényleges helyzete választja el egymástól).
A helymeghatározást befolyásolhatja az a közeg, amelyben az elhelyezkedő egyén (érzékelő-közlő) van.
A közegnek általában van felülete és belseje. Ennek megfelelően a lehetséges megkülönböztetéspárok:
"létesítmény, vagy jármű belsejében, vagy felületén" -"létesítményen, vagy járművön kívül".
"földön" - "föld alatt"
"vízen" - "víz alatt"
"levegőben" - "égen|égben".
A helymeghatározásban a domborzatnak is szerepe lehet:
"sík terepen (alföldön, nyugodt vízfelületen)"
"völgyben"
"lejtőn, vagy emelkedőn"
"dombtetőn, hegytetőn".
Ebben az esetben a mechanikából ismert egyensúlyi helyzetek juthatnak eszünkbe (stabil, metastabil, labilis, indifferens).
A létezés jelen esetben egy anyagi viszonyok között való tartózkodást jelent. Az elhelyezkedőt nem az elvont fogalom, az anyag veszi körül, hanem mindig egy konkrét geometriájú és anyagszerkezetű dologsokaság.
4. Az idő kérdése:
Ha a környezet fény és hőmérsékleti viszonyait hosszabb ideig figyeljük meg, akkor többféle ciklikusságot (ismétlődést) is megfigyelhetünk.
Az érzékelő-közlő-elhelyezkedő egyénnek emlékezőnek is kell lennie ahhoz, hogy a ciklikusságokat képes legyen tudatosítani.
A leghétköznapibb ciklikusság: az
éjjel -> délelőtt -> délben
<- délután <-
napi ismétlődése.
A másik alapvető ciklikusság éves periódusú:
tavasszal -> nyáron -> ősszel
<- télen <-
A harmadik ciklikusság az emberi élethez kapcsolódik:
nemlétben -> születéskor <-> fejlődés során <-> csúcsponton
<- pusztuláskor <- hanyatlás során <-
Itt az élet továbbvitelét az biztosítja, hogy a biológiailag érett női egyed megtermékenyül, a magzat a méhen belül kifejlődik, majd megszületik. Ez a nagyobb cikluson belüli kisebb ciklust jelent.
Az idő tapasztalata általában a következő:
a jelen alapján képzeljük el a jövőt,
a jövőnek nevezett majd jelenné válik,
a jelennek nevezett most múlttá válik,
a múlt a jelenben él tovább.
A feltételező feltételezi, hogy az idő is véges dolog, van kezdete és vége (világvége).
Az idő is olyan elvont fogalom, amely csak a konkrétumokban (időszakokban és időpontokban, esetleg életútfázisokban) létezik.
